„Kis termetű, rövid lábú, eléggé izmos, vérmes, még harmincéves korában is szikár férfi volt, rendkívül szívós, mindig engedelmes testtel. Idegeinek érzékenysége és kifáraszthatatlansága bámulatos, reflexei villámgyorsan működtek, munkabírása nem ismert határt; akkor aludt el, amikor elhatározta. Agya a legtökéletesebbek közé tartozik: figyelme mindig éber, s fáradhatatlanul ragadja meg a tényeket és gondolatokat. Egész testéből és szelleméből csak úgy áradt az a leküzdhetetlen tett- és uralomvágy, amit nagyravágyásnak neveznek.”[1] – írta róla Georges Lefebrevre.
Napoleone Bounaparte[2] 1769. augusztus 15-én született Korzika szigetén, Ajaccióban.
Az apa francia nevelésben kívánta részesíteni fiát, ezért kerül majd államköltségen a brienne-i katonaiskolába. A sokgyermekes család nem tudta volna taníttatni másképpen a fiút.
Brinne-ben sem oldódik fel zárkózottsága, társtalanul él és ugyanolyan ingerlékeny, mint odahaza. Folyton a könyveket bújta, gyorsan és sokat olvasott. Kitűnő tanuló volt, legjobban a földrajzot és a matematikát szerette. Keralio tábornagy az iskola régi felügyelője a következő minősítést írta róla: „Buonaparte (Napoleone), született 1769. augusztus 15-én, magassága négy láb, tíz hüvelyk, tíz vonal (166 cm), elvégezte a negyediket. Szervezete erős, egészsége kitűnő. Engedelmes, becsületes és önérzetes, magatartása kifogástalan. A matematikában mindig kiváló volt. Történelmi és földrajzi ismeretei kielégítőek. Az irodalomhoz és művészetekhez nem sok érzéke van. Kitűnő tengerész lesz belőle.”[3] Egy másik vizsgáztató, aki jobb emberismerőnek látszik, így vélekedik róla: „uralkodni vágyó, zsarnoki hajlamú, konok jellem”[4].
Reynaud des Monts felügyelő az, aki a vizsgázókkal elbeszélget, úgy találja, hogy Napóleon kadétnak megvannak azok a képességei, hogy a párizsi Katonai Akadémián folytassa tanulmányait.
A tüzér-osztályba kerül. Matematikából továbbra is jeleskedik, de történelemből csak közepes, egészében véve gyöngébben teljesít, mint Brienne-ben. Itt se szeretik, tanárai visszariadnak tőle, embergyűlölőnek tartják. Egy évig tanul a párizsi hadapródiskolában, majd 1785. október 30-án kinevezték hadnagynak.
Szabadidejét most is olvasással tölti, főleg a hadtörténelem, matematika, földrajz és az útleírások érdeklik, de filozófiai műveket is olvas. Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy katonaként a tüzérség érdekli a legjobban.
1789-ben a forradalom kitörése után a rendkívül becsvágyó és tehetséges tiszt visszatér Korzikára, ahol a helyi politikába ártotta magát, nem sok sikerrel. A családnak végül 1793-ban nincstelenül kellett Franciaországba menekülni. És ekkor kezdődik Napóleon üstökösszerű pályafutása.
Toulon akkor angol kézen volt, de a Napóleon által vezérelt tüzérség révén sikerült visszafoglalni. A touloni győzelem különleges helyet foglal el Bonaparte pályafutásában, mivel ekkor figyeltek fel rá, és ekkor ismerte meg a nevét Párizs.
Auguste Robespierre szemtanúja volt ennek az eseménynek, s Párizsba küldött jelentésében részletesen beszámolt a történtekről, melyek eredménye: 1794. január 14-én Bonaparte Napóleont tábornokká nevezték ki.
A jakobinus diktatúra bukása után azonban ő maga is veszélybe került, és a szerencsésen indult pályafutása hirtelen megrekedt. Mivel a Közjóléti Bizottság egy gyalogos ezred élére kívánta állítani – tüzér lévén – inkább benyújtotta lemondását.
1795 augusztusában újra szolgálatba léphet a Carnot által alakított Közjóléti Bizottságnál, a térképészeti osztályon.
A sors azonban újra kegyes volt vele. 1795 őszén monarchista felkelés robbant ki, és Paul Barras, a francia direktórium legbefolyásosabb tagja, az ország első embere őt bízta meg az ellenállás megszervezésével.
1795. október 5-e talán még nagyobb jelentőségű dátum Napóleon életében. Amikor a lázadók rohamra indultak Napóleon a stratégiai helyeken elhelyezett ütegeivel beleágyúzott a túlerőben lévő tömegbe, s a lázadás összeomlott, ő pedig megkapta a belföldi erők főparancsnoki tisztét. Ettől fogva Barras támogatását élvezte, olyannyira, hogy az ő volt szeretőjét, Joséphine de Beuaharnais-t vette feleségül 1796. március 9-én.
Két nappal az esküvő után Itáliába indult, ahol demoralizált, rongyos seregét a busás zsákmány reményének felcsillantásával hetek alatt „összerázta” és tönkreverte az osztrákokat. A csatatéren bátorságról, a tárgyalóasztalnál diplomáciai és politikai érzékről tett tanúságot.
A féltékeny direktórium 1798-ban Egyiptomba küldte az angolok ellen. Napóleon elfoglalta Kairót, megszervezte a közigazgatást, majd villámgyorsan visszatért Franciaországba titokban. Ennek az volt az oka, hogy véletlenül megtudta, hogy Ausztria, Anglia, Oroszország, Nápoly újra hadat üzent Franciaországnak. Azt is megtudta, hogy Szuvorov Itáliában legyőzte a franciákat. Értesült arról is, hogy hazájában teljes fejetlenség uralkodik, s a gyengekezű, határozatlan direktóriumot a többség gyűlöli.
1799. november 10-én államcsínnyel átvette a hatalmat. A világtörténelem legügyetlenebb államcsínye csak azért sikerülhetett, mert az emberek többsége elvesztette bizalmát, az országot zűrzavarba taszító direktóriumban.
1802-ben örökös konzullá, 1804-ben császárrá választatta magát, a koronát 1804. december 2-án helyezte -VII. Pius pápa jelenlétében- saját fejére.
Bonaparte a tőle megszokott eréllyel és lendülettel csinált rendet. Centralizált közigazgatást épített ki, a megyék élére prefektusokat állított, polgári törvénykönyve – Code Civil –módosításokkal ma is hatályban van, és világszerte átvették. Intézkedett a központi bank felállításáról, szigorú adórendszert vezetett be, megteremtette a belpolitikai stabilitást, konkordátumban rendezte az állam és az egyház kapcsolatait, egyszóval létrehozta a modern államot.
Közben a zseniális hadvezér sorra verte meg az ellene létrejött koalíciókat, győzelmet aratott Ulmnál és Austerlitznél (1805), Jénánál (1806), Friedlandnél (1807), Wagramnál (1809). A hatalmának tetőfokára érkezett császár dinasztia alapításáról álmodozott, ezért elvált Joséphine-től és Mária Lujzát, I. Ferenc osztrák császár lányát vette feleségül. 1811-ben megszületett fia, a Sasfiók, akit római királlyá nevezett ki.
1812-ben azonban elkövette élete legnagyobb hibáját, amikor a világ addigi legnagyobb és legerősebb hadserege, a Grande Armeé élén megtámadta Oroszországot. A vállalkozás kudarccal zárult.
1813-ban az ellene létrehozott hatodik koalíciótól Lipcsénél, a népek csatájában vereséget szenvedett, így 1814. április 4-én le kellett mondania. Császári címét ugyan megtarthatta, de Elba szigetére száműzték.
Elbáról merész elhatározással megszökött, és 1815. március 1-jén visszatért Franciaországba. Ez volt az úgynevezett „száznapos uralom”.
Egész Európa ellene vonult, s utolsó csatájában Waterloonál vereséget szenvedett. 1815. június 22-én másodszor is lemondott a trónról. Ezúttal az Atlanti-óceán közepén lévő Szent Ilona szigetére száműzték. Itt halt meg 1821. március 5-én.
