A 420 körüli években minden eddiginél hatalmasabb ellenfél érkezett a kelet határokhoz: a hunok. A számtalan népből álló hun törzsszövetség központja a Kárpát-medence lett, így közvetlenül szomszédságba került Rómával. A birodalom virágzása Attila (434-453) idejére tehető. Az ekkor már nehéz lovassággal is rendelkező hun sereg támadásait keleti irányba kezdte, ám II Theodosius keleti császár pénzzel és ügyes diplomáciával elhárította ezeket. Ekkor a hunok nyugat felé fordultak. Róma trónján ez idő tájt a gótoktól hazatért Galla Placidia fia, III. Valentinianus ült, helyette azonban a pannoniai főparancsnok, Aetius kormányzott. Ő belátta, csak a római fegyverek erejével nem győzhet, ezért megpróbált barbár szövetségeseket szerezni. Dolga nem volt igazán nehéz, hisz a már letelepült germánok számára a hunok éppúgy barbároknak számítottak, mint ők egy nemzedékkel korábban a rómaiaknak.Ammianus Marcellinus, a kor kitűnő történetírója így jellemezi a hunokat: "Ez a tettrekész és korlátozást nem tűrő emberfajta, mely csak úgy égett a mások dúlásának szörnyű vágyától, a szomszédos népeket végigrabolván és gyilkolván, ... hatolt előre..."
A Galliába betörő hunok azonban szinte minden, a birodalmat féltő néppel szembetalálták magukat a catalaunumi csatamezőn. A 451-ben zajlott "évszázad ütközetét" Aetius nyerte, s a hunok elvonultak a csatatérről. Két esztendővel később Attila meghalt, s állama bomlásnak indult. A Nyugatrómai Birodalomnak fellélegzett.
A Galliába betörő hunok azonban szinte minden, a birodalmat féltő néppel szembetalálták magukat a catalaunumi csatamezőn. A 451-ben zajlott "évszázad ütközetét" Aetius nyerte, s a hunok elvonultak a csatatérről. Két esztendővel később Attila meghalt, s állama bomlásnak indult. A Nyugatrómai Birodalomnak fellélegzett.
